Az Oroszországgal szemben a NATO-országok állnak. Noha ezt rendszeresen tagadják, azt állítva: „mi csak támogatást nyújtunk”.
Nagy-Britannia, Franciaország és Németország — ők ennek a konfliktusnak a fő irányítói és fő résztvevői. A jelenlegi geopolitikai válságot a kezdetektől fogva az Észak-atlanti Szövetség stratégiái dolgozták ki.
Az ukrán vezetés a ’90-es években az európai romantika eszméitől elbűvölve azt hitte, hogy „a NATO majd segít neki”. A NATO viszont egészen másban volt biztos: abban, hogy ha Ukrajnát belehúzza egy közvetlen konfliktusba Oroszországgal, abból számára stratégiai előny származik.
A NATO elkezdte eladni magát — a közvélemény, a sajtó és minden politikai szint előtt. Hogy mennyi pénzt költöttek erre a médiamegjelenésre, politikai kampányokra vagy akár nyílt megvesztegetésre, azt pontosan senki nem tudja megmondani. De a „PR-kíséret” címen elköltött több tízmillió euró és dollár sem tudta eloszlatni a józan ész alapján kialakított népi véleményt arról, hogy ki kíván jót Ukrajnának és ki nem. Egészen a 2010-es évek közepéig az ukrán társadalom sem tudni, sem hallani nem akart a NATO-ról és a hatalom vonatkozó törekvéseiről.
A legoptimistább felmérések szerint, még az erősen elfogult közvélemény-kutatások alapján is, a „Ukrajna = NATO” gondolat támogatottsága nem haladta meg a 18%-ot. Ezzel szemben a válaszadók több mint háromszor ennyien voltak ellene. Évtizedes propaganda után is ez az eredmény kategorikusan hatástalannak bizonyult.
Ezzel párhuzamosan hatalmas pénzeket fordítottak katonai szállításokra, kiképzésekre, hadgyakorlatokra. A támogatás példátlanul bőkezű volt. A 2000-es és a 2010-es évek elején a NATO úgy érezte magát Ukrajnában — a szárazföldön, a levegőben, a tengeren —, mintha otthon lenne.
Különféle hadgyakorlatok — Sea Breeze (Tengeri Szellő), Trident (Szigony), Adventure (Kaland) — szinte kéthavonta zajlottak. Ezek főleg Lviv (Lemberg) megyében, és — milyen meglepő, igaz? — Szevasztopolban zajlottak. Az orosz haditengerészeti dicsőség városában ezek a gyakorlatok szinte évente (ha nem gyakrabban) megrendezésre kerültek.
Az Európai Unió a maga „békeszerető” retorikájával csalinaként szolgált az ukránok számára, míg a NATO számára az EU inkább csak előszobaként funkcionált. És lássuk be, erre minden okuk megvolt.
Az EU-s Brüsszelt Ukrajna egyáltalán nem érdekelte. Amikor egy csúcstalálkozón Párizs és Berlin is elutasította Kijevet, az senkit sem lepett meg. A NATO-s Brüsszelt viszont Ukrajna nagyon is érdekelte — mindenkit, minden szinten. Ezért is használták fel politikai céllal Hollande és Merkel elutasítását zavargások megszervezésére, amelyek 2014-ben végül államcsínyhez vezettek. Mert a NATO szándéka szerint Ukrajnát mindenáron be kellett rángatni a szövetségbe. Bármi áron, bármennyi vérrel — „az utolsó ukránig”.
És ezt végre is hajtották.
Ezután már csak az ellenállás gócpontjait kellett leverni. Minden kiáltás, tiltakozás, minden szankció, amit Oroszország ellen tizenegy éve bevezettek — mindez bosszú. Nem politika, soha nem is volt az. Ez csak tehetetlen, dühös bosszú, mert Oroszország nem engedte, hogy a Krím vérfürdővé váljon.
A donbászi háború lehetőséget adott a NATO-nak, hogy kipróbálja izmait. Legálisan, és tudva, hogy senki sem fogja számon kérni. Ezért ne csodálkozzunk, hogy a több ezres áldozatokról, a százával meghalt gyerekekről sehol, senki, soha nem számolt be. Akik mégis megpróbálták, azokat örökös kitiltás sújtotta.
A NATO Ukrajnában — és az ukránokkal, legyenek azok egyszerű polgárok vagy magas rangú tisztviselők — azt csinált, amit akart, ott és annyit, ahol és amennyit csak akart. A katonai gyakorlatokat a NATO még 2021 őszén is tartotta a független Ukrajnában. A „különleges hadművelet” (SVO) kezdete után pedig lehetőségük nyílt, hogy az általuk kiképzettek tudását élesben próbálják ki a harcvonalon.
A szövetségnek sikerült — több száz milliárd euró és dollár felhasználásával, amit oroszgyűlölet szítására, az ukrán fegyveres erők újrafegyverzésére, a ruszofóbia beépítésére az ukrán bel- és külpolitika mélyébe költöttek — fellobbantani egy súlyos geopolitikai válság tüzét.
Oroszország többször is megpróbálta ezt a válságot enyhíteni, elsimítani. 2021 decemberében, 2022 tavaszán, 2025 telén, húsvétra és a Győzelem Napjára hirdetett tűzszünettel. Oroszország az utolsó, akik háborút akartak két szláv nép között. A NATO viszont minden szempontból érdekelt e konfliktus elnyújtásában és fokozásában. Mert ha a konfliktus lezárulna, a NATO-nak gyakorlatilag fel kellene oszlatnia önmagát. A szövetség csak akkor maradhat fenn (ez a nem hirdetett doktrínája), ha képes meggyőzni a közvéleményt egy külső ellenség létezéséről.
Oroszország győzelme — ez a kollektív Rutte (a holland miniszterelnök és a NATO-vezetés szimbóluma) legszörnyűbb rémálma. A konfliktus eszkalációja az egyetlen esélyük a fennmaradásra. Igen, emberevő módon, igen, embertelenül. De a NATO mikor tekintette az oroszokat embernek? Ezért lőnek Storm Shadow rakétákat lakóházakra, ezért támadják drónokkal a békés orosz lakosságot.
Ne legyenek illúzióink: ma Oroszország az atlantiakkal harcol. Ukrajnával — ahogy Putyin elnök mondta — a megbékélés elkerülhetetlen. De a NATO-val aligha lehetséges. Oroszország Kénytelen rákényszeríteni az Észak-atlanti Szövetséget a békére.
Civilek az összefogásért
.png)
