Mi marad utánunk, ha mindent felélünk? A gazdasági növekedés mögött egy sokkal nagyobb veszély rajzolódik ki
Új gyárak, új beruházások, növekvő termelés, egyre több fogyasztás. Papíron ez a fejlődés. De mi van akkor, ha közben éppen azt tesszük tönkre, amire az egész gazdaság és az emberi élet épül?
Egy ponton ugyanis már nem számít, mekkora a gazdasági növekedés, mennyi pénz van a rendszerben, hány új üzem épül, vagy mennyivel emelkednek a fizetések. Ha közben romlik a termőtalaj, pusztulnak az erdők, fogy a víz és sérülnek az ökoszisztémák, akkor maga a fejlődés válhat önmaga ellen forduló folyamattá.
Ez a gondolat sokkal kellemetlenebb kérdést vet fel annál, mint hogy mennyire legyen „zöld” a gazdaság.
Mi van, ha nem egyszerűen a gazdaságot kellene zöldebbé tenni, hanem azt az egész gondolkodást kellene megváltoztatni, amely szerint a természet korlátlanul felhasználható? A most bemutatott gondolatmenet éppen erre a kérdésre keresi a választ. A kiindulópont Agócs József erdőbiológus és bioszféra-biológus korábbi munkássága, amelynek középpontjában az ember és a bioszféra kapcsolata áll. Ezek a több évtizeddel korábban megfogalmazott gondolatok ma különösen aktuálisak.
A gazdaság közben feléli azt, amiből él
A jelenlegi gazdasági működés egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben folyamatos növekedést várunk tőle, éppen azokat az erőforrásokat fogyasztja, amelyek nélkül hosszú távon nem tud működni.
Kitermeljük a nyersanyagokat, felhasználjuk őket, termékeket gyártunk, elfogyasztjuk azokat, majd a hulladék jelentős része kikerül a természetes körforgásból.
A folyamat egyik végén ott van a bánya, a másikon pedig a hulladék.
Közben pedig úgy teszünk, mintha a természet kimeríthetetlen lenne.
Pedig sem a termőtalaj, sem a tiszta víz, sem az erdők, sem az élővilág nem végtelen készlet.
Ha pedig egy rendszer gyorsabban fogyasztja el a saját erőforrásait, mint ahogy azok képesek megújulni, akkor nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e a probléma, hanem az, hogy mikor válik elkerülhetetlenné.
Nem a természet alkalmazkodik a gazdasághoz
A gazdaság képes új szabályokat alkotni. A vállalatok képesek technológiát váltani. A kormányok képesek új programokat meghirdetni.
A természet azonban nem működik politikai ciklusok szerint.
Egy erdő nem nő gyorsabban azért, mert nagyobb gazdasági növekedést akarunk. Egy kiszáradó terület nem válik újra vízbőségessé attól, hogy újabb beruházásokat jelentünk be. Egy leromlott talaj sem áll helyre néhány év alatt csak azért, mert gazdasági érdek fűződik hozzá.
A természetnek megvannak a saját törvényszerűségei.
Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, nem a természet veszít egyedül. Végül mi is veszítünk.
A talajpusztulás csendben történik – egészen addig, amíg már túl késő
A talaj az egyik legfontosabb létforrásunk, mégis sokszor úgy bánunk vele, mintha egyszerűen rendelkezésre álló termelési felület lenne.
Pedig a termőtalaj kialakulása rendkívül hosszú folyamat, miközben pusztulása ennél sokkal gyorsabb lehet.
Ha a talaj erodálódik, elveszíti természetes működőképességének egy részét. Ha a vízháztartás felborul, annak következményei továbbgyűrűzhetnek. Ha pedig egy egész táj veszti el természetes egyensúlyát, azt már nem lehet egyetlen beruházással vagy egy újabb kormányzati programmal egyszerűen helyreállítani.
Az egészséges élelmiszerhez nem elég a gyár és a pénz. Kell hozzá termőföld is.
Miért vezetjük el a vizet, amikor éppen vízre lenne szükség?
Magyarország egyik különösen súlyos problémája a víz kérdése.
A folyók vízének gyors elvezetése rövid távon megoldást jelenthet bizonyos helyzetekben, hosszú távon azonban felveti a kérdést: miért nem próbáljuk nagyobb mértékben helyben tartani azt a vizet, amelyre a tájnak és a mezőgazdaságnak szüksége lenne?
A Duna és a Tisza térségében különösen fontos lehetne a természetes vízjárásokhoz jobban igazodó vízgazdálkodás.
Ha a víz elhagyja az országot, miközben egyre több terület küzd szárazsággal, akkor nem biztos, hogy pusztán több vízre van szükség. Lehet, hogy teljesen másképpen kellene bánnunk azzal, ami már rendelkezésünkre áll.
Az erdők nem csak fát jelentenek
Az erdőpusztítás következményeit sem lehet pusztán a kivágott fák számával mérni.
Az erdők a vízháztartás, a talaj, a helyi éghajlati viszonyok és az élővilág szempontjából is összetett rendszerek.
Amikor egy ilyen rendszer sérül, annak hatása nem feltétlenül jelenik meg azonnal a gazdasági statisztikákban.
A pénzügyi veszteséget lehet mérni. A természeti rendszer lassú szétesését sokkal nehezebb.
És éppen ez benne a veszélyes.
Miért nem változtatunk, ha már látjuk a problémát?
Az egyik legkeményebb kérdés az, hogy ha mindezek a problémák ismertek, akkor miért ragaszkodunk továbbra is ugyanahhoz a működéshez.
A válasz részben az lehet, hogy a jelenlegi rendszer rendkívül erősen épít a rövid távú eredményekre.
Növekedés kell. Több termelés kell. Több fogyasztás kell. Több beruházás kell.
Csakhogy a természet nem tud korlátlanul lépést tartani ezzel.
Lehet, hogy éppen az a legnagyobb tévedésünk, hogy a gazdaság növekedését önmagában sikerként kezeljük, miközben nem számoljuk hozzá azt az árat, amelyet a természeti rendszer fizet érte.
Nem biztos, hogy a gazdaság a probléma – lehet, hogy a gazdaság működésének módja az
Nem arról van szó, hogy gazdaság nélkül kellene élni.
Éppen ellenkezőleg.
Az embernek szüksége van termelésre, kereskedelemre, technológiára és gazdasági együttműködésre. A kérdés az, hogy mindezt milyen rendszerben tesszük.
Egy olyan gazdaság, amely folyamatosan kitermeli, elfogyasztja és hulladékká alakítja a rendelkezésére álló erőforrásokat, hosszú távon saját működésének alapjait gyengíti.
Ezzel szemben egy olyan rendszerre lenne szükség, amely figyelembe veszi a természet körforgásait, és nem megszakítani, hanem erősíteni próbálja azokat.
A természetet nem lehet leváltani pénzzel
Van egy pont, ahol a pénz már nem jelent valódi megoldást.
Ha nincs megfelelő termőtalaj, a pénz nem termel belőle egyik napról a másikra újat.
Ha nincs elegendő tiszta víz, a pénz önmagában nem teremti meg a természetes vízkörforgást.
Ha összeomlanak az ökoszisztémák, az elveszett természeti folyamatokat nem lehet egyszerűen megvásárolni.
Ezért veszélyes az a gondolkodás, amely minden problémára gazdasági vagy pénzügyi választ keres.
Vannak dolgok, amelyek nem helyettesíthetők pénzzel.
És mi történik, ha egyszer átlépjük a határt?
A legnagyobb veszély talán az, hogy egy rendszer összeomlása nem feltétlenül egyetlen látványos pillanatban történik.
Lehet, hogy évekig csak kisebb változásokat látunk.
Kevesebb víz.
Rosszabb talaj.
Kisebb terméshozam.
Pusztuló élőhelyek.
Eltűnő fajok.
Egyre szélsőségesebb körülmények.
Aztán egyszer összeáll a kép, és kiderül, hogy nem különálló problémákkal állunk szemben, hanem ugyanannak a folyamatnak a következményeivel.
A kérdés ekkor már nem az lesz, hogy kellett volna-e változtatni.
Hanem az, hogy maradt-e még lehetőség a változtatásra.
Nem a természetet kell megmenteni az embertől?
A természetvédelem önmagában kevés lehet, ha közben maga a gazdasági működés változatlan marad.
Nem elég megvédeni néhány erdőt, kijelölni néhány természetvédelmi területet, majd ugyanúgy folytatni mindent a környezet többi részén.
A valódi változás azt jelentené, hogy az emberi gazdaság működését kellene összhangba hozni a bioszféra működésével.
Ez sokkal nagyobb feladat, mint néhány környezetvédelmi intézkedés.
Ez szemléletváltás.
A kérdés már nem az, hogy akarunk-e változást
A kérdés az, hogy felismerjük-e időben: a jelenlegi gazdasági modellnek is vannak határai.
Nem lehet a végtelenségig kitermelni egy véges rendszer erőforrásait.
Nem lehet korlátlanul növelni a fogyasztást egy véges bolygón.
És nem lehet úgy tenni, mintha a természet csak egy háttér lenne az ember gazdasági tevékenysége mögött.
A gazdaság maga is a bioszféra része.
Ha pedig ezt elfelejtjük, akkor könnyen előfordulhat, hogy miközben mindenáron növekedni akarunk, éppen azt számoljuk fel, amire a jövőnk épül.
A kérdés tehát egyszerű, de annál súlyosabb:
Mit ér a gazdasági növekedés, ha közben elfogy körülöttünk az életet biztosító rendszer?
A válasz már nemcsak gazdasági vagy politikai kérdés. Hanem a jövőnkről szól.
.png)
