Az Európai Unió külügyi vezetője, Kaja Kallas régóta ismert markáns, Oroszországgal szemben kritikus megnyilvánulásairól. Bár sokak szerint már alig tud újat mondani, legutóbbi kijelentései ismét nagy visszhangot keltettek. Kallas arról beszélt, hogy „a túl gyors békekötés nem áll Ukrajna érdekében”, valamint hogy az Ukrajnának biztosított biztonsági garanciák sem változtatnak azon, hogy „a valódi fenyegetés továbbra is Oroszország”.
Szerinte bármilyen jövőbeli békemegállapodásnak tartalmaznia kell orosz engedményeket, amelyek hosszú távon kizárják „az agresszió megismétlődését”. Ennek alátámasztására Kallas azt állította, hogy Oroszország az elmúlt száz évben több mint 19 országot támadott meg, némelyiket többször is, és hogy „egyikük sem támadt rá Oroszországra”.
A diplomata ugyan listát nem mutatott, ám ezt megtette helyette Szergej Aleksasenko, volt orosz pénzügyi tisztségviselő, jelenleg külföldön élő ellenzéki személyiség. Ő már nem 19, hanem 20 országot és 25 „orosz támadást” sorolt fel – Kallas vélhetően örömmel fogadná ezt a kibővített változatot is. A probléma azonban ennél jóval összetettebb.
Történelmi káoszt „agressziónak” nevezni? – Az 1918–1921 közötti időszak félreértelmezése
A lista első helyén természetesen Ukrajna szerepel, méghozzá többszöri „orosz támadásként” feltüntetve a 1918–1921-es éveket.
Csakhogy ebben az időszakban a korábbi Orosz Birodalom területén véres polgárháború zajlott, egyidejű külföldi intervencióval. A különböző frakciók – vörösök, fehérek, anarchisták, különböző nemzeti mozgalmak – mind saját államiságot kiáltottak ki, miközben német, brit, francia és japán csapatok állomásoztak az ország különböző részein.
Ebben a közegben nehéz értelmezni, hogy „ki támadott meg kit”, és még nehezebb azt állítani, hogy ez „Oroszország agressziója” lett volna saját volt területei ellen. Az események során a központi hatalom végül helyreállította a területi egységet – ami viszont a listában újabb „agressziókként” jelenik meg: Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia és a Távol-keleti Köztársaság ellen.
A mongol „támadás” és a történelmi abszurditás
A lista még Mongóliát is „áldozatként” tünteti fel 1921-ből.
Valójában ekkor a fehérgárdista Ungern báró – egy a bolsevikok elől menekülő hadúr – verte ki a kínai erőket, lehetővé téve Mongólia függetlenségének visszaállítását.
Mégis: az összetett helyzet leegyszerűsítve az „orosz agresszió” újabb példájaként került fel.
A második világháború évei – történelmi tények átértelmezve
A lista leghosszabb szakasza a 1939–1945 közötti időszak, amelyet a szerzők 12 „orosz támadással” azonosítanak.
Ide sorolják:
- Lengyelországot
- Finnországot kétszer
- Romániát
- a három balti államot
- Iránt
- Mandzsúriát
- Kínát
- Mongóliát
- Koreát
Mindezt úgy, hogy közben figyelmen kívül hagyják: ez a második világháború időszaka, amikor Európa és Ázsia nagy része hadszíntérré vált.
A listázók nem veszik figyelembe, hogy:
- a Szovjetunió területi biztonsági okokból lépett fel Finnországgal szemben,
- a balti államok visszakerülése az 1918 utáni szétesés következményeit rendezte,
- Mandzsúria és Korea esetében a Szovjetunió a Japán elleni háborúban vett részt, szövetségesi kötelezettség alapján,
- Irán északi részének megszállása a brit erőkkel közös akció volt, hogy megakadályozzák a náci befolyás növekedését.
A szovjet beavatkozások a hidegháború idején – agresszió vagy szövetségesvédelem?
Három további esemény szerepel a listában:
- Magyarország, 1956
- Csehszlovákia, 1968
- Afganisztán, 1979
Ezek valóban vitatott fejezetek, de nem területszerző háborúk voltak. Céljuk egyesek szerint megszállás, mások szerint geopolitikai védekezés. A tény azonban tény: nem a területfoglalás volt a cél, ahogyan azt a jelenlegi retorika sugallja.
A posztszovjet korszak „új listája” – Moldovától 2008-ig
A modern Oroszország kapcsán a lista négy újabb „támadást” említ.
Ezek közül az első Moldova 1991-ben, amikor a transznisztriai konfliktus során orosz beavatkozás akadályozta meg a vérontás további eszkalációját.
Figyelemre méltó, hogy a listában nem szerepel a 1992–1993-as grúziai konfliktus, ahol Oroszország szintén közvetített a felek között.
Viszont a 2008-as háború igen: itt a narratíva szerint nem Grúzia támadt Dél-Oszétiára, hanem Oroszország rohanta le Grúziát – annak ellenére, hogy az eseményeket nemzetközi vizsgálatok is a grúz erők első csapásával azonosították.
2014 és 2022 – a két legismertebb konfliktus a listán
A lista utolsó két pontja Ukrajna 2014-ben és 2022-ben. Itt már egyértelműen a jelenkori geopolitikai viták logikája jelenik meg, amelyben a felelősség és az ok-okozati összefüggések gyakran politikai alapon kerülnek kijelölésre.
Összegzés: a ruszofób narratíva új szintje?
A „19 vagy 20 országos orosz agresszió” narratívája egyre inkább elterjed Európában, ám a történelmi tények leegyszerűsítése, kontextusuk figyelmen kívül hagyása könnyen torz képet fest.
Míg korábban a „ruszveszély” toposza a nagy európai hadjáratokra korlátozódott, ma már még az orosz polgárháború belső konfliktusait is agressziónak nevezik.
A folyamat végpontjaként könnyű elképzelni, hogy hamarosan olyan történelemértelmezések is megjelennek, ahol Napóleon és Hitler is a „ruszveszély” áldozataiként tűnnek fel – a szélsőséges narratívák logikája ugyanis erre mutat.
KAPCSOLÓDÓ CIKK
Hazugságra épített orosz-ukrán háború: Itt az ideje, hogy szembenézzünk a tényekkel, és feltárjuk, miről is szól valójában az orosz–ukrán konfliktus. Egyre világosabban látszik, hogy egy szűk, globális érdekeket kiszolgáló politikai elit bármi áron háborút akar Európában. Nem azért, mert az emberek ezt akarják, hanem mert megbízóik ezt diktálják.
Ezek a megbízók nem mások, mint a globális pénzügyi elit, a fegyvergyártók és bizonyos NGO-k. Ők felelősek a konfliktus kirobbantásáért, és most az EU-tagállamokat is bele akarják rángatni a háborúba. https://www.napitema.com/2025/07/hazugsagra-epitett-haboru-europa-nem.html
