Valószínűleg nincs olyan ember, aki legalább egyszer ne tette volna fel magának ezt a kérdést: mi az élet értelme? Gyermekkorban még nem foglalkozunk vele. Fiatalon úgy hisszük, előttünk az egész élet, és majd az idő meghozza a választ. Később belemerülünk a munkába, a családba, a mindennapi feladatokba, és a kérdés lassan háttérbe szorul. Aztán egyszer csak történik valami. Egy veszteség. Egy betegség. Egy csalódás. Vagy egyszerűen csak egy csendes este, amikor rádöbbenünk, hogy évek óta ugyanabban a mókuskerékben futunk.
Ilyenkor újra felhangzik bennünk a kérdés: valóban ezért élünk?
A világ erre gyors válaszokat kínál. Azt sugallja, hogy akkor leszünk boldogok, ha sikeresek leszünk, ha több pénzt keresünk, ha nagyobb házat építünk, ha eljutunk álmaink úti céljára, vagy ha végre megtaláljuk azt a munkát, amelyet szeretünk. Ezek önmagukban nem rossz célok. Sőt, sok közülük valóban fontos része az életnek. A probléma ott kezdődik, amikor azt hisszük, hogy ezek adják az élet végső értelmét.
Elég körülnézni a világban. Olyan embereket látunk, akiknek szinte mindenük megvan, amire mások vágynak, mégis boldogtalannak érzik magukat. Sikeres vállalkozók, ismert művészek, sportolók, akik egy idő után arról beszélnek, hogy hiába érték el céljaikat, belül mégis ürességet éreznek. Ez azért különös, mert egész életükben éppen arra törekedtek, amiről azt hitték, hogy majd betölti őket.
Talán azért történik ez, mert összekeverjük az élet ajándékait az élet értelmével.
A család ajándék. A munka ajándék. Az egészség ajándék. A barátság, a szeretet és az alkotás öröme is ajándék. De mindezek közös tulajdonsága, hogy egyik sem örök. A pénz elveszhet, az egészség megromolhat, a hírnév elhalványul, kapcsolataink megváltozhatnak, és egyszer mindannyian elhagyjuk ezt a földi világot. Ha pedig minden, amire építettünk, mulandó, akkor fel kell tennünk egy nehéz kérdést: lehet-e az élet végső értelme valami, amit egyszer biztosan elveszítünk?
Éppen itt kezdődik az ember igazi keresése.
Sajnos ilyenkor is gyakran rossz irányba indulunk. Ha nem vagyunk elégedettek az életünkkel, ösztönösen kívül keressük a megoldást. Új munkahelytől, magasabb fizetéstől, másik várostól vagy egy új kapcsolattól várjuk, hogy végre minden a helyére kerüljön. Ugyanez történik társadalmi szinten is. Sokan hiszik azt, hogy ha egyszer a „megfelelő” emberek kerülnek hatalomra, akkor az ország és vele együtt az életük is gyökeresen megváltozik.
A történelem azonban kijózanító tanító.
Birodalmak emelkedtek fel és tűntek el. Királyokat követtek császárok, diktatúrákat demokráciák, majd újabb politikai rendszerek. Pártok alakultak, ígéretek hangzottak el, zászlók cserélődtek, mégis újra és újra ugyanazokkal a problémákkal találkozunk. Miért? Mert hiába változik a rendszer, ha az ember szíve változatlan marad.
Az önzés nem politikai ideológia. A kapzsiság nem pártállás kérdése. A gyűlölet és a hatalomvágy sem egyetlen korszak sajátja. Ezek az emberi természet részei, ezért újra meg újra megjelennek, bármilyen rendszert is építünk.
Talán ezért mondta Jézus, hogy a valódi változás nem kívül kezdődik. Nem új törvényekkel, nem új uralkodókkal és nem új politikai programokkal. Hanem az ember szívében.
Amikor Isten országáról beszélt, nem egy új államról beszélt, hanem egy új életformáról. Egy olyan rendről, amelyet nem az érdek, hanem a szeretet tart össze. Ahol nem az a legfontosabb kérdés, hogy „mit nyerek én ebből?”, hanem az, hogy „hogyan lehetek áldás mások számára?”.
Ez a gondolkodás ma szinte idegenül hangzik. A világ inkább arra tanít bennünket, hogy versenyezzünk egymással, bizonyítsuk be, hogy jobbak vagyunk, és keressük minden helyzetben a saját előnyünket. Nem csoda, hogy egyre nagyobb a megosztottság. A szeretet helyét lassan átveszi a bizalmatlanság, az együttműködést pedig a folyamatos szembenállás.
Pedig a gyűlöletből soha nem született béke. A bosszú nem teremtett igazságot. A félelem pedig még soha nem épített tartós közösséget.
Lehet, hogy ezért nem egy újabb politikai rendszerre van szükségünk, hanem arra, hogy visszataláljunk a Teremtő örök rendjéhez. Ahhoz a rendhez, amely nem választási ciklusokra épül, hanem olyan örök értékekre, mint a szeretet, az igazság, az irgalom, a megbocsátás és az önzetlenség.
A Biblia szerint az ember eredetileg erre a kapcsolatra lett teremtve. Nem csupán arra, hogy létezzen, dolgozzon, fogyasszon és meghaljon, hanem arra, hogy élő kapcsolatban legyen Teremtőjével. Ez az egyetlen kapcsolat, amelyet sem a gazdasági válság, sem a politikai változások, sem az idő múlása, végül még a halál sem szakíthat meg.
Talán ezért kérdezte Jézus: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt vall?”
Ez a kérdés ma talán aktuálisabb, mint valaha. Mert miközben egyre fejlettebb technológiát építünk, egyre több információ vesz körül bennünket, és egyre kényelmesebbé válik az életünk, belül mégis sokan magányosabbak és bizonytalanabbak, mint valaha.
Lehet, hogy nem új válaszokra van szükségünk, hanem arra, hogy végre a megfelelő kérdést tegyük fel.
Nem azt, hogyan élhetnénk tovább ugyanúgy, csak több pénzzel vagy nagyobb biztonságban.
Hanem azt, hogy mi az egyetlen olyan érték az életünkben, amelyet sem az idő, sem a halál nem vehet el tőlünk?
Ha őszintén keressük a választ, előbb-utóbb ugyanoda jutunk. Minden földi dolog mulandó. Egyetlen kapcsolat marad meg örökre: a Teremtővel való kapcsolat. Talán ezért nem a siker, nem a hatalom és nem is az anyagi jólét az élet végső értelme, hanem az, hogy megismerjük azt, aki életet adott nekünk, és megtanuljunk az Ő szeretetében élni.
Mert minden más egyszer véget ér.
Ő azonban örökké ugyanaz marad.
Talán végső soron nem is olyan bonyolult a választás, mint amilyennek elsőre látszik. Az emberiség történetében újra és újra ugyanaz a kétféle életfelfogás jelenik meg.
Az egyik az önérdekre épülő élet. Ez a Káin és Ébel féle életmodell, amiben ma élünk. Amikor az ember elsősorban azt kérdezi: Mit nyerhetek? Mit birtokolhatok? Mit vehetek el? Hogyan érvényesíthetem a saját akaratomat? Ez a szemlélet a mulandó anyagi világra összpontosít, ami versengéshez, megosztottsághoz és konfliktusokhoz vezet.
A másik út egészen más kérdést tesz fel: Mit adhatok? Hogyan szolgálhatom embertársaimat? Hogyan élhetek összhangban a Teremtő rendjével? Ez a szemlélet a szeretetre, az igazságra, a felelősségre és az együttműködésre épül, ezért túlmutat az anyagi világ korlátain.
A magyar szellemi hagyomány a Szent Korona Tan, amely ezt a második szemléletet fejezi ki: azt az eszmét, hogy a közösség nem az egymás feletti uralomra, hanem a kölcsönös felelősségre és a szolgálatra épül. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy egy szeretetre és felelősségre épülő társadalom közelebb vihet-e bennünket ahhoz a rendhez, amelyről Jézus is beszélt, amikor Isten országát hirdette.
Talán eljött az idő, hogy ne csupán újabb emberi rendszereket keressünk, hanem újra felfedezzük azokat az örök értékeket, amelyek képesek összekötni bennünket egymással és Teremtőnkkel. Ha ez a tudás képes az emberi szívet formálni, akkor nem csupán egy nép öröksége lehet, hanem olyan gondolat, amelyet érdemes megismernie az egész emberiségnek.
KAPCSOLÓDÓ CIKK
A kezünkben van a világ egyetlen olyan jogrendszere, amely soha nem évül el, és amely választ ad az emberiség jelenlegi problémáira. https://www.napitema.com/2017/01/hogyan-vedi-jogainkat-es-tulajdonunkat.html
.png)
