Lannert Judit egyik megszólalása komoly kérdéseket vetett fel az oktatás helyzetéről és az iskolaigazgatók szerepéről. Kijelentése szerint legszívesebben az összes iskolaigazgatót leváltaná.
Ez egyáltalán nem jelentéktelen kijelentés. Magyarországon több ezer iskola működik, így egy ilyen felvetés nagyon sok embert érinthet közvetlenül. Az iskolaigazgatók számára pedig nyilvánvalóan felmerülhet a kérdés: mi történne velük, ha egy ilyen elképzelés valóban megvalósulna?
A kérdés az, hogy egy ilyen helyzetben mekkora szerepet játszik a félelem, a munka elvesztésétől való tartás, az önérzet, a szakmai presztízs vagy éppen a személyes bátorság. Ki az, aki kiáll a saját meggyőződése mellett, és ki az, aki inkább alkalmazkodik a rendszerhez?
A mai világban ráadásul az információk rendkívül gyorsan terjednek. A közösségi média segítségével néhány óra alatt emberek ezrei tudnak kapcsolatba lépni egymással, és akár egy demonstráció megszervezése is gyorsan megtörténhet.
Éppen ezért felmerül a kérdés: hol vannak a pedagógusok és az iskolaigazgatók? Miért nem hallani erősebben a hangjukat? Miért nem látni olyan kezdeményezéseket, amelyekben saját intézményeik mellett vagy az oktatás jövőjéért állnak ki?
Nem feltétlenül tüntetésre kell gondolni. Lehet ez egy békés demonstráció, egy nyilvános kiállás vagy akár egy közös szakmai megszólalás is. A lényeg az lenne, hogy láthatóvá váljon: a pedagógusoknak és az iskolaigazgatóknak is van véleményük, és hajlandók azt vállalni.
Ez azért is fontos kérdés, mert a pedagógusok nem csupán egy szakmát képviselnek. Ők azok, akik a következő generációkat nevelik és oktatják, ezért a személyes példájuknak is óriási jelentősége van.
Sok ember életében egy-egy tanár meghatározó szerepet tölt be. Egy fizikatanár, egy irodalomtanár vagy bármely más pedagógus hosszú évekre nyomot hagyhat a diákok gondolkodásában. A tanárok viselkedése, kiállása és személyes példája ezért legalább olyan fontos lehet, mint az átadott tudás.
Éppen ezért nehéz megérteni azt a helyzetet, amikor egy ilyen súlyú kijelentés után sem érzékelhető erőteljesebb szakmai reakció.
Lannert Judit a pedagóguspályával kapcsolatban más kijelentéseket is tett. Többek között arról beszélt, hogy szerinte sok iskola és sok tantárgy van, illetve azt is felvetette, hogy a kisebb településeken nincs mindenhol szükség iskolákra, sőt a kisvárosok gimnáziumainak számát is soknak tartja.
Ezek a kijelentések szintén fontos kérdéseket vetnek fel. Mit jelentene mindez a vidéki oktatás számára? Mi történne a kisebb településeken élő családokkal és a gyerekekkel, ha az iskolák száma tovább csökkenne?
És vajon hol van ilyenkor az a bizonyos „vörös lámpa”, amelynek jeleznie kellene, ha egy döntés vagy elképzelés alapvetően érinti egy egész szakmai közösség jövőjét?
A kérdés azért is fontos, mert korábban, más területeken is láthattuk, milyen könnyen válhatnak emberek egy rendszer részesévé anélkül, hogy minden döntést vagy intézkedést megkérdőjeleznének.
A Covid-időszak példája kapcsán is sokan másképp értékelték utólag az akkor történteket, mint ahogyan az események közben tették. A megszólaló saját tapasztalatként idézi fel azt is, hogy egyes egészségügyi dolgozók mennyire automatikusan követték az akkori intézményi gyakorlatot. Ezekből a tapasztalatokból szerinte az a tanulság vonható le, hogy egy rendszerben könnyen kialakulhat az alkalmazkodás és a kritikus gondolkodás háttérbe szorulása.
Ugyanez a kérdés az oktatásban is felmerülhet: meddig lehet és meddig kell alkalmazkodni egy rendszerhez, és mikor jön el az a pont, amikor valakinek ki kell állnia a saját szakmai vagy erkölcsi meggyőződése mellett?
A debreceni egyetem tanévnyitója is kérdéseket vet fel
A megszólalásban egy másik ügy is előkerül: a Debreceni Egyetem tanévnyitója és a debreceni polgármester részvétele.
A történet szerint hagyomány volt, hogy a város polgármestere részt vesz az egyetem tanévnyitóján. Ez a hagyomány azonban most megváltozott, és a polgármester végül nem vett részt az eseményen.
Ez újabb kérdést vet fel: vajon miért kerülhetett háttérbe egy hosszú évek óta létező hagyomány, és miért nem alakult ki erősebb kiállás a polgármester részvétele mellett?
Itt kerül elő az a fogalom is, amelyet sokan úgy ismernek: betyárbecsület.
Vajon létezik még olyan közösségi összetartás, amikor az emberek akkor is kiállnak egymás mellett, ha az adott személy politikailag nem áll közel hozzájuk?
Nem arról kellene szólnia egy ilyen helyzetnek, hogy valaki melyik párthoz tartozik. Ha egy politikai vagy intézményi döntés igazságtalannak tűnik, akkor annak megítélését nem feltétlenül a pártszimpátiának kellene meghatároznia.
Mégis egyre gyakrabban az látszik, hogy amikor valaki hatalmi pozícióba kerül, más szabályok kezdenek érvényesülni. Aki pedig félti a saját pozícióját, presztízsét vagy egzisztenciáját, könnyen inkább csendben marad.
És talán éppen ez az egyik legfontosabb kérdés: mi történik akkor, amikor a saját biztonságunk, kényelmünk vagy presztízsünk fontosabbá válik, mint az, hogy kiálljunk azért, amiben hiszünk?
Hová tűnt a szakmai és erkölcsi kiállás?
A kérdés végső soron nem csupán Lannert Juditról, a pedagógusokról vagy az iskolaigazgatókról szól. Hanem arról, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni.
Mi történik akkor, ha az emberek minden helyzetben inkább csendben maradnak, mert félnek a következményektől?
Mi történik akkor, ha valaki csak addig bátor, amíg nincs mit veszítenie?
És mi történik akkor, ha a szakmai vagy erkölcsi szempontokat rendre felülírja a hatalomhoz való alkalmazkodás?
Ezekre a kérdésekre mindenkinek magának kell választ adnia.
Különösen fontos ez a pedagógusok esetében, hiszen ők a következő generációt nevelik. A fiatalok nemcsak azt tanulják meg, amit a tankönyvekben olvasnak, hanem azt is látják, hogyan viselkednek a körülöttük lévő felnőttek.
Ezért is nehéz megérteni, amikor a fiatalok alapvető történelmi és kulturális kérdésekben bizonytalanok, miközben az oktatás egyik legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy megfelelő tudással és tájékozottsággal vértezze fel őket.
Felmerül tehát a kérdés: pontosan mi történik az iskolákban? Mit kapnak a diákok a tanórákon? Milyen tudást és milyen értékrendet visznek magukkal?
És vajon miért csak akkor kerül elő a pedagógusok helyzete, amikor fizetésemelésről van szó? Ha egy szakmai közösséget valóban fontosnak tartunk, akkor annak nemcsak az anyagi megbecsüléséről kellene beszélni, hanem arról is, hogy van-e lehetősége és bátorsága kiállni a saját véleménye mellett.
Végső soron nem az a kérdés, hogy ki melyik politikai oldalon áll.
Hanem az, hogy maradt-e még bennünk annyi tartás, hogy akkor is kiálljunk egymásért, amikor annak valódi következménye lehet.
.png)
