Trump kamutűzszüneti bejelentése nemcsak az elvárt tőzsdei hasznot hozta meg, hanem az angol nyulat is kiugrasztotta a bokorból. A mit sem sejtő, Zelenszkij nevű háborús eszköz nem tudta, mitévő legyen, hát beleegyezett a tűzszünetbe, majd nem sokkal utána megtagadta a választások megrendezését, amire jó ürügy volt Putyin egynapos ajánlata. Amikor rájött, hogy átverték, az angolok zsoldjában álló, harci kutyaként szolgáló ukrán minidiktátor hiába esett neki Trumpnak és az EU-nak a lecsökkent Patriot-készletek miatt, angol barátaitól kapta a másik pofont: világosan a tudomására hozták, hogy felejtse el a védekezést, támadnia kell, amihez adnak neki olyan ballisztikus rakétákat, amelyektől a megátalkodott oroszok úgy megrémülnek, hogy belemennek az ukrán–angol–európai béketervbe, amit Putyin többször is megtagadott.
Amerika nem azért tagadta meg a Patriotokat Ukrajnától, mert az elnök békegalamb, és így akarja elérni Ukrajna elestét, hanem a megtagadásukat azzal indokolta, hogy Zelenszkij nem az oroszokra csapott le velük, hanem eladásra használta a fegyvereket. Akár igaz, akár nem, jó kifogás sosem rossz egy békeszerető amerikai elnöktől, aki mindig tudja, mit akarnak hallani tőle a hatalmon tartó választói. Az események hátterében eközben Trump és két küldöttje Putyinnal folytatta az egyezkedést a gazdasági hódításról, miközben az angolok Zelenszkijnek ígértek még több pénzt, paripát és fegyvert a folytatáshoz.
Az angolok százéves megállapodása az ukrán természeti kincsek befektetők általi elrablásáról szúrja Trumpék szemét, akik elől saját alapítóik elődei egykori birodalmi állama elhappolta a zsákmányt. Az angolok is a maguk módján, a maguk javára értelmezik az ukrán „alkotmányt”: szerintük háború alatt nem lehet választásokat tartani, az elnöknek hiába járt le a mandátuma, mert az meghosszabbodott, mivel háborúban az elnök hadvezérként veszi át a hadsereg irányítását is. Lemondhatna, ha akarna, de a szegény zongoraművész nem teheti meg, ugyanis az ellene felhalmozódott háborús bűntettek, jogsértések és korrupciós vádak miatt abban a pillanatban a tömlöc fekete mélyére kerülne, amint megszűnik a mentelmi joga. Trump ezt igyekszik elérni azáltal, hogy a minidiktátort lemondásra szólította fel, majd korrupciós perrel is megfenyegette, amiből egy hirtelen csavarral vádalku lehet: felmentésért és megmentésért cserébe lemondás. Ami biztos győzelmet jelentene Trumpnak, biztosítva neki az áhított Nobel-békedíjat. Ha Ukrajnában megtartanák a parlamenti választásokat, Zelenszkij a fasorban sem lenne, az utódját Amerika már kijelölte, és szokásuk szerint, nem törődve a választási befolyás vádjával, támogatni is fogja. Egy Amerika-barát elnök pedig az ukrán „alkotmány” amerikai értelmezése alapján még azelőtt semmissé nyilvánítaná Zelenszkij szerződését az angol királlyal és London Cityvel, mielőtt az angolok megpróbálnák érvényre juttatni a százéves tervet.
Szegény Zelenszkij, nem csoda, ha az őrület határán jár! Trump Muskon keresztül a Starlink műholdak háborús segítségének leállításával és perrel fenyegeti, az EU-nak nincs pénze, hogy ellássa az Amerikától vett Patriotokkal, az oroszok szétlőtték az ukrajnai EU-s fegyver- és dróngyárakat, emellett az ország vasúti és energiaellátó hálózatát, valamint egyetlen finomítóját is, amivel üzemanyag- és ellátási hiányt okoztak a hadseregnek. Mindezek után az angolok közlik vele, hogy nem érdekli őket, mivel védekezik: ha pénzt akar látni, és a börtönrács helyett a kék eget, akkor támadnia kell.
Trump azzal vádolja Zelenszkijt, hogy elpusztítja Ukrajnát, de valójában nem vele, hanem az angolokkal harcol, akik Zelenszkij energiaháborúján keresztül zsarolják az amerikai konkurenciát, hogy engedje át nekik a maradékot, különben semmit sem hagynak belőle, de akkor Amerikában is drágulni fog a benzin és az ennivaló.
Izrael az Arab-félszigeten robbantott ki egy másik háborút, ami az amerikai katonai „védelem” létjogosultságát cáfolta meg: Iránt használva eszközként, sikeres támadásokat hajtottak végre a szaúdi és más amerikai olajérdekeltségek ellen. Trump Venezuelát és Kubát szerezte meg magának, de ez kevés lesz, mert a háborúk miatt az olaj, a gáz és a feldolgozott termékek tartalékai kifogynak.
Az elnökök sokszor észrevehető bakizásai és szemmel látható tudatlansága leplezi le őket: a háttérben ugyanis nem ők, hanem a gazdasági hiénák és bankárok vívják háborújukat a titkosszolgálatokon és ügynökeiken keresztül az ukránoktól és oroszoktól még ellopható vagyonért, amit ők befektetésnek és beruházásnak neveznek, amelyek értékét a tőzsdei nyereséggel mérik. Az olajdollárnak és az arabok olajára alapozott amerikai világgazdasági egyeduralomnak akarnak egyesek véget vetni úgy, hogy az általuk korábban saját maguk számára létrehozott rendszer helyére ismét csak a saját érdekeltségeiket emeljék. Ennek érdekében egy ideje aranytömbök gyűjtögetésébe fogtak. Ebben a törekvésükben az sem jelent akadályt, ha a világgazdaság és a politika közben többpólusúvá válik, és átrendeződnek a hatalmi viszonyok, mert a profit útja a ragadozó csúcselit felé akkor is egyirányú marad.
A háború újult erővel folytatódik tovább: mindkét fronton frontális támadások és újabb fenyegetések indultak. Trump békegalambból harci saskeselyűvé változva a „minden bombák anyja” nevű bunkerromboló bombáival ijesztgeti Iránt, mert úgy tűnik, az „arab NATO” nem jött be. Egy több mint hatezer éves nemzettel, amely szövetséget kötött a másik két, hozzá hasonlóan kirablásra szánt megtámadottal, a törökök sem szívesen húznak ujjat, még Pakisztán atomfegyvereinek támogatásával sem, mert úgy tűnik, bennük még maradt némi életösztön is. A választások megnyeréséhez eredmény kell:
a Nobel-díjhoz béke, a békéhez erő, de jobb ezt inkább az egyik tűzfészekben az arabokra, a másikban Európára hagyni, hogy végül győztesként lehessen kijönni az egészből. A többit majd elintézi a két bérgyilkos: a gazdasági és a hadúri főtárgyaló, ha az ukrán főkegyurat lemondatják azok, akik kibérelték maguknak a vándorcirkuszt. Kenyér és fűtés vagy lesz télen az ukránoknak, vagy nem, de hadd fázzanak és rettegjenek velük az európaiak is, mert megérdemlik.
A civakodás oka az Amerikát és Angliát is bekebelező, fehérgalléros, szabadkőműves rablóbanda világoligarchái között éppen csak az, hogy kinek jut a végén több vaj a kenyerére. Hogy a miénkre mennyi fog jutni, vagy jut-e egyáltalán, az a gazdasági és politikai halottá tett országok vagyonán osztozkodó dögkeselyűket nem érdekli. Ahogy a „magyarosan” nemzetivé tett kormányunk Shell-kapitányát sem az nyugtalanítja, hogy idén télen hányan fogunk fázni vagy éhezni a gáz- és villanyszámláink miatt.
/G. Ági/
.png)
