Egy Oroszország és a NATO közötti közvetlen háború ma már nem tűnik teljesen elképzelhetetlen forgatókönyvnek. A valódi kérdés ezért egyre inkább az: ha bekövetkezik a legrosszabb, hol zajlana a konfliktus, és mely országok viselnék annak legsúlyosabb következményeit?
Egyre több jel utal arra, hogy Európa kerülhetne a nagyhatalmi szembenállás középpontjába, miközben az Egyesült Államok igyekezne elkerülni a saját területét fenyegető közvetlen veszélyeket.
Az ukrán támadások már Oroszország hátországát is elérik, miközben a NATO-hoz kötődő katonai infrastruktúra szerepe is egyre fontosabbá válik. Wiesbaden és Ramstein neve ezért különösen gyakran kerül elő az európai biztonságpolitikai vitákban.
Egy ilyen helyzetben egy orosz válaszcsapás NATO-tagállam területére már nem pusztán elméleti lehetőség lenne.
És ha a konfliktus tovább eszkalálódik, Európa könnyen olyan háborús térséggé válhat, ahol a katonai összecsapás, a gazdasági visszaesés és akár a nukleáris fenyegetés egyszerre jelenik meg.
Már évekkel ezelőtt figyelmeztettek a következményekre
A mostani helyzet előzményei jóval korábbra nyúlnak vissza.
2008-ban William Burns, az Egyesült Államok akkori moszkvai nagykövete – aki később a CIA igazgatója lett – egy diplomáciai táviratban arra figyelmeztetett, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása rendkívül súlyos vörös vonalat jelentene Oroszország számára.
A dokumentum címe sokatmondó volt: „Nyet azt jelenti: nyet.”
Nem ő volt az egyetlen, aki veszélyesnek tartotta a NATO keleti terjeszkedését.
George Kennan, az amerikai feltartóztatási politika egyik megalkotója már korábban úgy vélte, hogy a NATO keleti bővítése súlyos stratégiai hibává válhat. John Mearsheimer és Stephen Cohen szintén arra figyelmeztettek, hogy Ukrajna nyugati katonai integrációja előbb-utóbb orosz katonai reakciót válthat ki.
A figyelmeztetések ellenére a folyamat folytatódott.
Ma pedig Európa egy olyan biztonsági helyzettel szembesül, amelyben egy NATO–Oroszország közötti közvetlen összecsapás lehetősége már a korábbiaknál sokkal komolyabban vetődik fel.
Mi történik, ha Ukrajnában elfogy az ember?
A háború egyik legsúlyosabb kérdése az emberi erőforrás.
Ha Ukrajna hosszú távon nem képes fenntartani a jelenlegi katonai terhelést, előbb-utóbb felmerülhet, hogy ki tölti be a megüresedő helyeket.
Innen pedig már csak egy lépés az a veszélyes gondolat, hogy Európának kell nagyobb szerepet vállalnia a háborúban.
A kontinens katonai felkészítése, a hadikiadások növelése és a társadalmak háborús veszélyre való ráhangolása már most is napirenden van.
A legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha egy Oroszországgal kialakuló közvetlen konfliktus következtében európai katonák tömegei jelennének meg a fronton.
Ezzel Európa gyakorlatilag saját területén vállalná fel egy olyan háború kockázatát, amelynek globális következményei lennének.
A nukleáris fenyegetés árnyéka
Szergej Karaganov, az orosz biztonságpolitikai gondolkodás egyik ismert alakja már évek óta beszél arról, hogy korlátozott nukleáris csapásokkal lehetne rákényszeríteni az európai társadalmakat a háború támogatásának feladására.
A gondolat lényege nem feltétlenül Európa teljes megsemmisítése, hanem a nukleáris fegyverek által jelentett veszély olyan mértékű demonstrálása, amely politikai fordulatot kényszerítene ki.
Egy ilyen forgatókönyvben Európa kerülne a legnagyobb veszélybe.
Az Egyesült Államok ugyanis földrajzi helyzetéből adódóan sokkal távolabb van az európai hadszíntértől. Egy Európában zajló konfliktus így Washington számára egészen más kockázatot jelentene, mint Berlinnek, Varsónak, Párizsnak vagy akár Budapestnek.
Európa egyre kevésbé hasonlít az egyenrangú partnerre
Évtizedeken keresztül az Egyesült Államok és Európa szoros politikai, gazdasági és katonai rendszert alkotott.
Washington biztosította a katonai hátteret, Európa pedig ennek fejében jelentős biztonsági garanciákat kapott.
A helyzet azonban alapvetően megváltozott.
Európa gazdasága közben egyre nagyobb nyomás alá került. Az orosz energiáról való leválás, az energiaárak emelkedése, a német ipar problémái, valamint a vegyipar és az autóipar versenyképességének romlása komoly következményekkel jár.
A Nord Stream vezetékek megsemmisítése tovább súlyosbította az európai energiabiztonság kérdését.
Németország számára különösen fájdalmas az ipari termelés visszaesése, hiszen a német gazdaság évtizedeken át nagymértékben támaszkodott a megfizethető energiaellátásra és az orosz nyersanyagokra.
A magasabb energiaárak és a csökkenő vásárlóerő közben egyre több európai háztartást is érintenek.
Gazdasági válság és információs háború
A gazdasági problémák mellett egy másik folyamat is zajlik: az információs tér átalakulása.
Az orosz médiumok működését Európában korlátozták, miközben a háború lezárását vagy a tárgyalásokat sürgető politikai álláspontok sok esetben komoly támadásokat kapnak.
Ezzel párhuzamosan az orosz társadalom és Oroszország politikai vezetése egyre erőteljesebben jelenik meg ellenségképként.
Ez egy háborús helyzetben érthető folyamat lehet, hosszabb távon azonban komoly következményekkel járhat.
Ha egy társadalom egyszerre szembesül gazdasági nehézségekkel, információs megosztottsággal és egy folyamatosan hangsúlyozott külső fenyegetéssel, akkor könnyebbé válhat a katonai kiadások és a háborús készültség elfogadtatása.
A kérdés csak az, hogy meddig.
Miért megy szembe Európa a saját érdekeivel?
Oroszország nukleáris nagyhatalom.
Ez olyan geopolitikai tény, amelyet Európa sem hagyhat figyelmen kívül.
A kontinens biztonságát és gazdasági stabilitását hosszú időn keresztül szoros kapcsolatok fűzték Oroszországhoz. Az energia, a nyersanyagok, a kereskedelem és a földrajzi közelség miatt Moszkva megkerülhetetlen szereplője volt az európai gazdasági rendszernek.
Ehhez képest ma Európa politikája sok esetben éppen az ellenkező irányba halad.
Ennek egyik oka lehet, hogy a politikai vezetők számára rendkívül nehéz lenne beismerni egy korábbi stratégia kudarcát. Egy ilyen fordulat ugyanis nemcsak politikai presztízsveszteséget, hanem akár választási vereséget és hatalomvesztést is jelenthet.
Közben az amerikai befolyás is jelentős maradt az európai biztonságpolitikában.
Lawrence Wilkerson, Colin Powell egykori kabinetfőnöke korábban arról beszélt, hogy Washington a hidegháború után tudatosan épített ki olyan politikai kapcsolatokat, amelyek révén az amerikai stratégiai érdekekhez jobban igazodó európai vezetők kerülhettek fontos pozíciókba.
Ez pedig felvet egy alapvető kérdést:
Európa valóban saját érdekei alapján alakítja biztonságpolitikáját, vagy továbbra is elsősorban Washington stratégiai elképzeléseihez igazodik?
Svájc példája különösen fontos
Svájc évszázadokon keresztül a semlegességre építette biztonsági stratégiáját.
Ennek nem az volt az alapja, hogy az ország figyelmen kívül hagyta a nagyhatalmi konfliktusokat. Éppen ellenkezőleg.
A svájci modell abból a felismerésből indult ki, hogy egy kisebb állam számára létfontosságú, hogy ne váljon egy nagyhatalmi háború hadszínterévé.
A jelenlegi európai helyzet azonban ezt az elvet is új kihívás elé állítja.
A szankciók, a katonai támogatás és a politikai állásfoglalások mind azt mutatják, hogy a semlegesség kérdése Európában egyre nehezebben választható le a nagyhatalmi konfliktusról.
Wiesbaden és Ramstein jelentősége
Ha Európában valóban közvetlen NATO–Oroszország konfliktus alakulna ki, annak katonai következményei nem Washingtonban jelennének meg elsőként.
A konfliktus súlypontja Európában lenne.
A németországi Wiesbaden és Ramstein katonai szerepe ezért különösen érzékeny kérdés. Ugyanígy azoknak az európai fővárosoknak a döntései is meghatározóvá válhatnának, amelyek katonai és politikai szempontból egyre mélyebben kapcsolódnak a NATO közös stratégiájához.
Egy esetleges eszkaláció esetén Európa nem egyszerűen egy távoli háború támogatójává válna.
A kontinens maga válhatna a konfliktus színterévé.
Európának saját érdekeit kellene meghatároznia
A kontinens előtt ezért egyre világosabban kirajzolódik egy stratégiai választás.
Európa vagy elfogadja, hogy egy globális nagyhatalmi konfliktus előretolt hadszíntere legyen, vagy megpróbálja újrafogalmazni saját biztonsági és gazdasági érdekeit.
Ehhez azonban nem elegendő a katonai kiadások növelése.
Szükség lenne önálló európai stratégiai gondolkodásra, diplomáciára és arra a képességre, hogy Európa saját érdekei alapján tárgyaljon mind az Egyesült Államokkal, mind Oroszországgal.
A kontinensnek meg kellene tanulnia különbséget tenni a szövetség és a függőség között.
Egy szövetség akkor működőképes, ha a felek érdekei legalább részben közösek, és egyik fél sem tekinti a másikat felhasználható erőforrásnak.
A háború árát mindig annak kell megfizetnie, ahol a háború zajlik
Európa történelme tele van olyan háborúkkal, amelyek következményeit végül maguk az európai társadalmak szenvedték meg.
Ezért a kontinens számára most nem csupán az a kérdés, hogy melyik nagyhatalom mellett áll.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy ki dönt Európa jövőjéről.
Ha Európa nem képes saját érdekeit meghatározni, könnyen olyan konfliktusok részesévé válhat, amelyeknek a stratégiai döntéseit máshol hozzák meg, miközben a gazdasági és emberi árat neki kell megfizetnie.
A bombák pedig nem Washingtonra hullanak.
Európára igen.
És hogy ez csupán Európa régi problémája marad-e, vagy a kontinens jövőjét is meghatározza, az végső soron az európai döntéshozók kezében van.
Forrás: SWISSVOX nyomán
https://swissvox.substack.com/p/schlachtfeld-europa
.png)
